Szilvi nemcsak a versenyek menetébe avat be minket, hanem kezdve a nevezéstől, a felkészülésen át, az utazás megszervezéséig mindent megtudhatunk. Olyan közvetlen stílusban szólítja meg az olvasót, vagyis meséli el az eseményeket, tárja elénk aggodalmait, gondolatait, hogy együtt éljük át vele a hosszú futások minden percét, gyötrelmeit.
Milyen több mint 24 órán át ébren lenni és futni? Vagy milyen majdnem egy hétig "műkajákat" enni és sivatagi sátorban aludni? Milyen lehet több, mint 40 fokban versenyezni? Kietlen vidéken vagy épp a homokdűnéken haladni? Milyen speciális futótechnikát igényel mindez? Hogyan lehet ekkora úton frissíteni, ébren maradni, nem elfáradni és továbbmenni? Lehet-e mindenre lélekben felkészülni? Megdöbbentők voltak számomra azok a részek is, amikor már-már hallucinál, "rémeket lát", azt se tudja hol van, de csak megy és megy tovább.
A fent említett három ultrafutás mellett pár kisebb kitérőt is tartalmaz a regény, illetve olvashatunk ismét a családjáról, akik - és ezt most is hangsúlyozza - a legfontosabbak számára.
Összességében tetszett ez a könyv is. Igaz, egy-két részletet, történetet már ismertem belőle, lévén követem Szilvi facebook oldalát. Mikor pl. a sivatagi versenyen volt, akkor nap mint nap vártam én is a friss híreket. Vagy az a poszt is emlékezetes maradt, amikor az utolsó pillanatban tudta meg, hogy nem utazhat Kínába, és hirtelen kellett mindent újraterveznie.
Az biztos, hogy belőlem soha nem lesz ultrafutó, nem is vágyom erre. Annyit azonban hozzátennék, hogy mikor 2018 decemberében írtam az előző regényéről (ITT olvashatjátok), még csak készültem életem első félmaratonjára, és reméltem, hogy le fogom tudni futni. Azóta pedig már több félmaratont is futottam! Úgyhogy nincs lehetetlen, akármilyen távra is edzed magad. Legyen az 10 km, félmaraton vagy akár ultraverseny.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése