Motivációra volt szükségem, ezért is rendeltem meg Lubics Szilvi könyvét, amelyről már korábban hallottam, illetve kinéztem magamnak. Bár messze vagyok az ultrafutástól, - örülök, ha sikerül majd lefutnom a félmaratoni távot - azért minden hobbi- és profi futónak, és minden nem futónak is szívből ajánlom!
Hogy miért is?
Mert valóban motivál, kitartásra ösztönöz mind az edzésben, mind a hétköznapokban, hogy amikor már úgy érzed, túl sok minden terhelődik rád, akkor is tovább kell menni, csinálni kell és nem nyavajogni.
A könyv a 2014-es Spartathlon verseny köré épül, legalábbis ez adja az életrajz-szerű elbeszélés egyik pillérét. Athén és Spárta között 246(!) kilométer a távolság, ezt futotta le Szilvi, többször is, egyéni csúcsot megdöntve. Ám nem csak ennek a brutálisan hosszú, másfél napos versenynek a megpróbáltatásaiba nyerhetünk bepillantást, hanem - ahogyan a fejezetek váltják egymást - megismerhetjük Szilvi múltját, akár még az iskolás éveiből, valamint azt is, hogyan kezdett el immáron anyaként futni.
Szilvi háromgyermekes édesanya, emellett főállásban fogorvos, mégis tartani tudja az egyensúlyt a munka-család és a futás szigorúan előírt edzéstervei és versenyei közt. Mert mindig van megoldás, még akkor is, ha úgy érzi, nem bír többet. Annyit azért ehhez magánemberként hozzátennék, hogy mindez nehezebben ment volna, ha nincs mögötte a legfontosabb: a támogató férj és család! Enélkül ugyanis elég nehéz, nemhogy egy többórás edzést vagy külföldi versenyt összehozni, de akár heti pár futást is beiktatni. Tehát ha úgy adódott, volt segítsége háztartásban, gyerekek elhozatalában stb. - mondjuk anyaként mindig is fontos volt számára, hogy a három fiával is minőségi időt töltsön (ezért gyakran hajnalban kelt, hogy futni mehessen).
Szilvi nem szépít, őszintén leírja az apró részletekig, mit élt át az ultrafutások versenyei alatt, hol esőben-sárban, hol tűző napsütésben, 24 órán vagy akár napokon keresztül; hogyan szenvedett, hányt útközben, mije fájt, mit érzett, mi bíztatta arra, hogy tovább kell mennie és ne adja fel.
Gyakran felmerült bennen olvasás közben, hogy valóban megéri ez? Amikor már nem öröm a futás, hanem gyötrelem?
Gyakran felmerült bennen olvasás közben, hogy valóban megéri ez? Amikor már nem öröm a futás, hanem gyötrelem?
Valahogy ez az egész ultrafutás különös varázsa: megtapasztaljuk a lehetetlent, miközben majd' "belehalunk", aztán épphogy kezdjük magunkat összekaparni testünk szétzilált romjaiból, máris azon gondokozunk, hogy újra át akarjuk ezt élni. - olvashatjuk.
Tetszett a könyv, sikerült belőle gondolatokat merítenem. Talán a végefele haladtam vele lassabban, addigra már elmúltak az "izgalmak", ha lehet ilyet mondani. Levezetésként szó esik még egy-két újabb versenyről, valamint a Magyar Becsület Rendje díjról, amelyet, mint számára legnagyobb elismerést, 2016-ban vehetett át az ultrafutó.
Lubics Szilvia hivatalos oldala:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése