Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Dávid Veron legújabb története, amely Baráth Katalinnak már a negyedik regénye. A korábbi részekben (A fekete zongora, A türkizkék hegedű, A borostyán hárfa) már megismerhettük és megszokhattuk Veron egyéniségét, a lány elszántságát, ahogyan nyomoz, nem ismerve félelmet és akadályt.
A poros bácskai kisváros, Ókanizsa kávéházaiban és kocsmáiban azonban
változatlan hévvel pörögnek a pletykás nyelvek, nyílnak-csukódnak a
bicskák, a mezőkön suhog a kasza. Így hát alig akad valaki, aki
észrevenné, hogy a társaskocsi, amely a szomszéd városba indult, nem
érkezett meg. Utasait egyszerűen elnyelte a föld…
Vajon hová tűntek az utasok?
Ez az rész picit más mint a korábbiak. Ugyanis itt Veron is
bajba kerül, és nem neki kell különböző helyszíneket bejárva nyomoznia,
hanem őt kell megtalálnia férjének, Remete Pistának és csapatának.
Nehezíti a helyzetet, hogy Veron várandós, és eléggé előrehaladott
állapotban van már.
A történet 1914-ben játszódik, amikor is a
trónörököspárt meggyilkolták. Ám még korábbra vezethető vissza. A
múltból - és ez adja a történet alapját - megismerhetjük a
betyárvilágot, egészen Rózsa Sándorig visszamenőleg. Baráth Katalin
rendesen és alaposan körüljárta a témát, nagyszerű, hiteles képet fest a
betyárok életéről, teljesen bele tudja magát élni az ember olvasás
közben.
Veszélyes és könyörtelen világ ez, és a fogva tartott Veron - többi társával együtt- valóban veszélyes helyzetbe kerül. Mondhatni ez a krimi sokkal izgalmasabb volt, mint a többi. A történet folyamán újabb gyilkosságok is történnek, mivel a betyárok valóban nem ismernek kegyelmet, még egy állapotos nő esetében sem. Sőt.
Persze sejteni lehet, hogy végül minden jóra fordul, kiderül egy-két régi rejtély, de addig sokat kell még izgulni.
Néha kicsit lassan haladtam ennek a regénynek az olvasásával, mert nagyon alapos, mindenre kitér, előfordult, hogy pár napig pihentettem is, de a hosszas olvasása ellenére nem volt rossz könyv: izgalmas, rejtélyes, baráthkatalinos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése