Ez is egy olyan történet, amire mindenki azt mondja, hogy mindenképpen el kell olvasni, vagy meg kell nézni a filmet. Bár az elején lassan indult be (szerintem), a vége azonban nagyon ütős! Szóval nálam is megvolt a hatása.
A történet egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol együtt élnek betegek (Idültek és Hevenyek), valamint az ápolók, közülük a legfontosabb szereplő a Főnéni, aki a hatalmát gyakorolja a betegeken. Ebbe a közegbe kerül be hősünk, aki egyes szám első személyben meséli el a történetet. Ám mégsem ő a fő szereplő, hanem McMurphy, aki megjelenésével és kártyacsatáival rögtön feltűnést kelt az osztályon. Emellett erősen próbálgatja a Főnéni tűrőképességének határait. Már azt várjuk, vajon bekerül-e a zárt osztályra és alávetik-e a sokkterápiának?
Már a regény első felében érezni lehet, hogy valami történni fog, valami robbanni fog. A hangulat aztán a két haláleset után csak fokozódik, aztán elérkezik a pillanat, amikor már McMurphy sem tűr tovább: a lázadás a zuhanyzóban. A következményt sejteni lehet.
A könyv végén meg ott a tragédia: hogyan lesz egy erős, kemény férfiből emberi roncs, és hogy a társa (az elbeszélő) meddig tudja ezt elviselni.
Szomorú történet, az egészet áthajtja a feszültség, az elkeseredettség, hogy nem éri meg lázadni, mert a hatalom mindig erősebb.
A félig indián származású Ken Kesey fellépése az amerikai irodalom színpadán szorosan követte a hatvanas évek elején a beatnemzedék látványos áttörését. Első regénye, a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg, s magyarul is nagy sikert aratott. Merész, egycélú lendület, izgalmas cselekménybonyolítás, kitűnően megszerkesztett jelképrendszer, bizarr és mégis hiteles emberábrázolás jellemzi a művet. (moly.hu)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése